A harmadik trimeszterbe lépve új kalandok hívnak, csak nem bírok megmozdulni!
A feszült hangulat és a veszekedések elmúltak Tomti kitapasztalta, mit nem szabad mondani , azonban azonnal forró lesz a talaj, ha a kajáról van szó.
Elvileg szénhidrátszegényen igyekszem enni. Többé-kevésbé sikerül is betartanom. A trükk, hogy nem szabad megéhezni. De komolyan! Gyakran kell enni valamit, amiben nincs vagy csak minimális adag szénhidrát van pl.: egy alma, aztán egy joghurt, aztán egy kávé, aztán egy banán bár abban van cukor bőven.
Ugyanis, ha megéhezem, akkor gyilkos szénhidrátszörnnyé változom.
Ilyenkor nem lehet velem beszélni és leereszkedik a vörös köd. Egyetlen dolog érdekel csak, mégpedig az, hogy tésztát, kenyeret vagy rizst akarok, de azonnal! Az érzékenységem annyira megugrik, hogy a teljes idegösszeomlás szélére tudok kerülni. Nincs mit szépíteni rajta, ez van.
Egy ilyen transzformáció pillanatában történt, hogy Tomtival autókáztunk a városban. Hogy hova és miért arra már nem is emlékszem, csak arra, hogy megéhztem. Be is dobtam az ötletet, hogy kajáljunk már valamit demoströgtön, ha neki is kedve volna hozzá. Meg is egyeztünk, hogy ez milyen jó ötlet már és jött az ilyenkor tipikus kérdés, hogy oké, de mégis mit együnk. Tomti pedig a kitörni készülő apokalipszisről mit sem sejtve, bedobta a nagy ötletét:
- Te egyél salátát.
Eleinte még szelíden tiltakoztam, hogy de én inkább teljes kiőrlésű tésztát, kenyeret akarok enni, vagy esetleg barna rizst.
Ekkor Tomti még mindig nem vette a lapot és rátett még egy lapáttal, hogy:
- Pedig hozzá kell szoknod, hogy salátát eszel.
Na itt követte el a hibát, de megbűnhődött érte.Nem részletezném, de egy életre megtanulta, hogy terhes nőnek soha, de soha ne mondd azt, hogy saláta!
Az ilyen apróságokat leszámítva azonban nagyon jól vagyunk. A szerelem erős, egy kicsit sem múlik. Én oda vagyok érte teljesen és úgy érzem ő is értem. Nagyon hálás vagyok, hogy ilyen klassz párom van. A szex pedig, nos hát, no comment. Jó lenne már kicsit kisebbnek lenni.
Jelenleg a 33. terhességi hetem első napján járok, amiből következik, hogy már csak 8 hét és szülni fogok. Addig azonban még kimondhatatlanul sok balhézni elintézni valóm akad. Az apasági nyilatkozattól kezdve egészen Momó kiegészítőinek összeszedéséig.
Közben két héttel ezelőtt, újabb ultrahangon jártunk. Nagyon kíváncsi voltam, hogy a szénhidrátcsökkentett táplálkozás meghozta-e a várt eredményt. Izgatottan vártam a méreteket, elvégre 2 teljes hetet kellett lefaragni, ugyanis a gyerek nőtt mint a gép. Jöttek is az eredmények:
Szeptember 22-én, 1668 g volt.
A koponya harántátmérője: 8,3 cm.
A koponya átmérője hosszában: 10,12cm.
A koponya kerülete: 29,07 cm.
A mellkas átmérője: 8,51 cm.
A haskörfogat: 26,6 cm.
A combcsont: 5,81 cm.
A barátságvezeték köldökzsinór pedig szolgáltatja a kraftot rendesen neki, ahogy azt kell.
A biometrikus adatok alapján akkor nov.20. volt a számított születési időpont, de az eredeti nov.26. a hivatalos, azzal kell számolni.
Ez a sok adat pedig azt jelenti, hogy az étrend változtatása megérte és Momóka beérte magát. Már csak a feje nagyobb egy héttel, mint kellene. De, hát istenem! Nagy a feje. Van ilyen. És különben is, még utolérheti a teste.
A szülés gondolata továbbra sem hoz meditatív állapotba.
Az már viszont világos, hogy apás szülés lesz. Legalábbis Tomti még egyelőre azt mondja bent lesz velem. Ennek nagyon örülök, megnyugtat a gondolat, hogy lesz kivel veszekednem beszélnem, mikor már semmi sem lesz jó.
A szülészem kérdezte, hogy szeretném-e, ha ott lenne a szülésnél.
Némi zavart csend után mondtam neki, hogy "hát...őőő, jó lenne...
Persze ezt azért kérdezte, mert ő fogadott orvos és ha úgy tartom jónak, akkor szülhetek akár az ügyeletes orvosnál is vagy akárkinél. Ezt azért kellett így megkérdeznie, mert ha esetleg Momónak hajnali 4-kor jutna eszébe, hogy akkor most ő megszületne, akkor a szülésznők felhívják a dokit, aki rohan, hogy szakmai tudásának legjavával szolgálja az én egészségem és a kisfiam egészségét is. Ezért az állandó készenlétért egészen elfogadható összeget kért, amiről számlát is ad.
Ha már itt tartottunk, beszéltünk a saját szülésznő fogadásának kérdésköréről is. Eddig úgy terveztük, hogy fogadunk egyet, de a dokink lebeszélt minket. Állítása szerint, az Uzsokiban nagyon odaadó és kedves lesz az aktuális ügyeletes szülésznő. Arról nem is beszélve, hogy ha saját szülésznővel dolgozunk, akkor a kórházban lévő ügyeletes minden munkát a fizetettre hárít és nem foglalkozik majd velem.
Még amit fontosnak tartottam megkérdezni, az a köldökzsinórvér levétel kérdése. Ez ugye nem kis összeg és a kutatómunkám eredménye az volt, hogy hát... nekünk nem kell. Azért persze kikértem az orvosom véleményét is, aki ugyan azt a nézetet osztja mint én, szóval nem lesz köldökzsinórvér levétel.
Közben szeptemberben elkezdődött az egyetem és én állandóan elfoglalt lettem. A tanulmányi bizottság elfogadta az egyéni tanrend kérelmemet és a tanárok is nagyon megértőek. Vizsgaidőszak alatt egy egyhónapos csecsemő mellett lehet másként fogom majd értelmezni a "megértő" kifejezést, de majd meglátjuk mit bírok. Legrosszabb esetben lesznek olyan tárgyaim, amit újra fel kell vennem és csúszok a suliban. Na bumm!
Persze azért aggódom, mert szeretném ha minden vizsga sikerülne, de hát majd csak sikerülni fog. Végülis más anyuka is szült már egyetem alatt és végig is csinálták a sulit. Sőt én olyan szerencsés vagyok, hogy a nagyik, dédik már csatasorba álltak. Most még bejárok az órákra. A nagy pocakom még befér a padokba de bizony én vagyok az első, aki óra végén rohan a mosdóba. Szerencsére minden épületben van lift, ami egy csodálatos találmány. Éljen Siemens, az első elektromos felvonó építője!
Nap végére persze kimerülök teljesen, de eltökéltem magam és amíg csak lehet, be szeretnék járni. Szóval az iskola teljesen lefoglalja az egész napomat, tekintve, hogy szerdán és csütörtökön szó szerint reggel 8-tól este 7-ig órákon ülök. A hajnali 6-os kelések azért kikészítenek rendesen, de azt hiszem semmi jobbra nem számíthatok Momó születése után sem. Egyébiránt pedig azért nyilván nem lenne rossz, ha nem órán folyna el a magzatvíz, az azért mégiscsak kínos lenne, de a józan ész diktálta időpontig miért is ne mennék be? Egyik csoporttársam mondta, hogy terhes vagyok nem beteg. És tök igaza van!
Anyuval közben nekikezdtünk a lakás nagytakarításának, hogy felkészülten várja az otthona a kisfiamat. Én annyira nem vagyok hasznos a folyamatban, tekintve, hogy a hasméretem miatt hajolni, felállni, leguggolni és úgy általábanvéve lélegezni sem tudok rendesen.
Nekem már durván nagy a hasam. A lehajolás inkább valami béka-szerű kiterülésre vagy elrontott balettmozdulatra emlékeztet, a kanapéból való felkelés pedig már egészen gorillaszerű látvány. És a nap végére azért tapasztalom a derék, alsó-hát fájdalmat. Szerencsére nem vizesedem, de délutánra a gyaloglás sétává és három óra utánra már csak andalgássá változik. Így minden rohadt messze van és mindenhova nagyon lassan érek oda. A pingvinjárás miatt pedig a banyatankos nénik úgy száguldoznak el mellettem, hogy elvisz a menetszél. A járókeretesekkel még azért felveszem a versenyt, de előzött már be néni az aluljáróban. Őrület!
Anya tartja a frontot, rengeteget segít. Most éppen a függönyök, székhuzatok és kanapéhuzatok kitisztítása van soron. Közben Tomtit is nyaggatom, hogy a hálószobánkat fessük már ki, ami elméletben persze sokkal könnyebb és gyorsabb folyamat mint a valóságban. Nem gondoltam, hogy valaha érdekelni fog, hogy ki van-e festve, és lám mégis. Ezen kívül ő is nagyon készül. Minden munkát, ami eddig elmaradt a lakásban, pótolja. Így az esetlegesen félkész állapotban lévő konyhai szekrények befejeződnek, a kilógó vezetékek eltűnnek, a lefelejtett fogantyúk felkerülnek. Ha kell, hajnalokig dolgozik. Imádom.
Egyébiránt nem vagyunk/ leszünk azok a túlaggódó szülők. Még fogalmunk sincs hol fog aludni a baba, de azt se tudjuk még miben. Körülbelüli elképzeléseink vannak ugyan, de bármi lehet. Anyu közben mindenre rápörgött, ami a babával kapcsolatos és persze mindent azonnal de minimum rögtön meg kell csinálni. Ő azért már eléggé be van zsongva, random kisbabás utcai járókelőkre támad rá, hogy kifaggassa őket. Szerintem az Adamo-hintáról is így szerzett tudomást. Nagyon cuki nagymama lesz belőle, de remélem a zizegés majd csillapodni fog.
Ha már említettem a néniket, az általános illemtudásról, előzékenységről és a siralmas férfi társainkról ejtenék néhány szót!
A tömegközlekedésen a fiatal tiniknek fogalmuk sincs róla, hogy milyen fárasztó/fájdalmas/kényelmetlen óriás pocakkal állni, nehéz táskával a válladon. Ezért rájuk nem is pikkelek, tizenkét-tizenhárom évesen fel sem fogtam, hogy más emberek is élnek rajtam kívül a bolygón.
Viszont ami nagyon durva, hogy a felnőtt férfi lakosság egy kalap szart se tud arról, mi fán terem az empátia/ udvariasság/ lovagiasság/ általános intelligencia stb. Eleinte azt gondoltam, hogy a férfiaknak egyszerűen csak nincs szemük meglátni, hogy nem dagadt vagyok, hanem terhes. Mostanra viszont teljesen egyértelmű a helyzet és mégis, szinte minden egyes nap tapasztalom, hogy a nők azok, akik azonnal, szinte reflex-szerűen ugranak és kínálják fel az ülőhelyüket. Miközben mellette/ szemben vele a 20's-50's pasik nyugodt szívvel nézik ezt végig! Ami azonban mégjobban felháborít, hogy amikor az idős nénike pattan fel és kínálja fel a helyét, azt is rezignált arccal végigbámulják.
Egyiknek sem jut ám eszébe, hogy basszus de milyen ciki vagyok már, hogy én meg itt pöffeszkedek miközben egy terhes nő vagy egy idős néni meg ácsorogni kényszerül. Ilyenkor azért felmegy bennem a pumpa és a lehető legkedvesebb mosolyommal megköszönöm az ülőhelyet de visszaültetem a nénit és közlöm vele (és az egész utazóközönséggel) hogy a fiatalember biztosan átadja a helyét nekem. Ilyenkor természetesen azonnal felpattannak és átadják a helyüket. De most komolyan rá kell szólni? Hogy hé bunkó, mozdulj már meg! Nem látsz öreg?!
De ez így nagyon gáz! Nagyon durva!
Milyen férfiak ezek?!
Ezek a pasik ugyan milyen társak vagy apák lesznek? Hát szerintem pont olyanok, mint amilyennek tűnnek.
Én mindenesetre megtanultam ezekből az esetekből, hogy kis Momókámnak szüksége lesz arra, hogy előzékenységre neveljem és legalább ennyivel különb legyen az átlagnál.
